A fotózás öröme indított útnak, amikor először megpillantottam a gyönyörű erdélyi kislányt Mariat.
Sötétbarna bőre, vöröses-világosbarna haja, megfogalmazhatatlan kék szeme rögtön rabul ejtett.
A tervezett fél órából 3 együtt töltött óra lett. Ebből persze 10 perc sem telt fotózással, mert a 2,5 éves gyermek és családja, észrevétlenül átsodort egy másik világba. Rámutatott egy másmilyen kultúrára, életstílusra, gyermekkorra. Megmutatta, hogy mekkora értéke van egy banánnak, néhány színes ceruzának, és egy mesekönyvnek.
Elszégyelltem magam, mert rámutatott arra is, hogy a kényelem, a fejlett technika –TV, Internet- mennyire alattomosan képes tőlünk elvenni az időt, a minőségi időt, a családdal együtt eltöltött időt. A munkát nem említem meg szándékosan, mert dolgozó emberekről beszélek. Elszégyelltem magam, mert arra is rájöttem, hogy nem csak akkor szeretjük gyermekeinket, ha mindent megadunk nekik, és elkényeztetjük őket kényükre-kedvükre.
Nehéz lépést találni sokszor a körülötted lévő nyomás és elvárás miatt, de amikor súgja a szíved, hogy állj meg egy pillanatra, akkor tedd meg, mert nincs is jobb, mint leülni néha egy poros úton, semmit nem csinálni, csak figyelni másokat, új arcokat, hallgatni tanításaikat, hogy a nevetés az kacagás, a kiskacsa az kisréce, a kislány az leánka, és a cukorka a bombóc.
Nem számít a poros út, a kicsi ablak, ajtó és ágy, az ember számít, aki ott lakik, és mindenhol él.
